Termékek Menü

Karakas Hédi: hogy állnak a csillagok Bakuban?

Tavaly ősszel cselgáncsozónk, Karakas Hedvig adott egy utolsó esélyt magának arra, hogy hosszú, sérülésekkel teli esztendők után még egyszer újraépítse önmagát. Messzire, a távoli Japánba utazott ezért, ahol a régóta jelen lévő kérdéseire is megkapta a választ: nincs élet dzsúdó nélkül! A budapesti Grand Prix bronzérmese jövő héten már a bakui világbajnokságon küzd.

Valamit lerakott és valamit magával hozott Japánból. Ez egyértelműen érezhető az idei teljesítményén, hiszen nem volt olyan verseny, amelyen ne jutott volna el a legjobb nyolc közé. Mitől más a mostani Karakas Hédi?

Szinte mindentől. Pontosan egy esztendővel ezelőtt a budapesti világbajnokságnak úgy indultam neki, lehet, hogy ez lesz az utolsó versenyem. Az egészségem, a lábaim ugyanis nem azt mutatták, hogy nekem van még jövőm ebben a sportágban. Hiába küzdöttem, voltak olyan dolgok, amelyeket akarattal sem tudtam megoldani. Sokan mondogatták nekem, hogy ebben már nincs több, egyre rosszabb lesz, és elérkezett a búcsú ideje… amit, ha nem érez magától az ember, nem tud kimondani. Én sem tudtam. Azt éreztem, hogy meg kell tudnom, mi van még bennem, és ehhez Japán volt a legjobb helyszín. Két hónapot töltöttem el az országban edző nélkül, és ez az egyedüllét nagyon jó hatással volt rám. A műtétek utáni rehabilitációm jól haladt, ismét tudtam használni a lábaimat, és ennek az érzésnek köszönhetően sikerült áttörnöm magamban olyan gátakat, amelyeket korábban nem tudtam megtenni.

Mit ért ez alatt?

A fizikai jó érzések visszaadták az önbizalmamat és a lelki egyensúlyomat is. Motivált lettem. Mivel kint edző nélkül voltam, tudtam, ha csak ötven százalékot teszek bele a munkába, a kutya sem kérdezi majd meg tőlem, hogy miért nem tettem többet? Én pedig, ha esett, ha fújt, ha mélyponton voltam, ha nem, száztíz százalékkal csináltam meg a napjaimat. És büszke voltam magamra, mert éreztem, van még bennem akarat és erő. Ezt nem szabad feladni.

Nyilván az épülő önbizalmára jó hatással voltak az idei eredményei is.

A tavalyi zágrábi Grand Prix-verseny óta csak az év végi Mastersen nem sikerült a legjobb nyolc közé kerülnöm. Hol nyolc, hol négy között zártam a versenyeken vagy éppen döntős voltam. Olyan stabilan tudtam hozni ezt a teljesítményt, amely alapján most azt tudom mondani: van előttem jövő. Az 57 kilogramm nagyon erős súlycsoport, a ranglista élén fizikailag és mentálisan is azonos képességű versenyzők vannak, akik között nüansznyi dolgok döntenek. Jó érzés, hogy az egészséges lábamnak köszönhetően már nincs bennem hiányérzet, nem érzem, hogy valami hibádzik. Bár a maximumhoz meg kell tenni még egy-két lépést, már nincs bennem az az érzés, hogy én ezt nem tudom megoldani. És ez a tudat rengeteget ad hozzá ahhoz a Karakas Hédihez, aki most ott küzd a szőnyegen.

A budapesti Grand Prix után azonban megsérült az egyik edzésen. Ez mennyiben befolyásolja most a bakui világbajnokság előtt?

Igen, sokat hezitáltunk azon, hogy pihenjek egyet vagy folytassuk-e a munkát a budapesti Grand Prix után. Hát, nem jól döntöttünk, mert a szervezetem azt mondta: fáradt vagyok, egy kicsit meg kellene állni. A sérülésre még egy kis betegség is rájött bónuszként, de szerencsére nincs nagy baj. Az utolsó hónap munkáját egy kicsit át kellett alakítani, de úgy vélem, ennek a könnyebb időszaknak lehet pozitív hozadéka is. Tudtam pihenni és olyan dolgokkal foglalkozni, amire kevesebb idő jut. Példának okáért ilyen a videózás, az ellenfeleim elemzése. Az elmúlt hetekben igyekeztem magam mentálisan erősíteni és a sérülés miatt nem leengedni.

Edzője, Toncs Péter szerint úgy tűnik, tudat alatt szereti a nem „zökkenőmentes” világversenyeket.

Lehet. Sokszor volt olyan, hogy ideálisan alakult a felkészülésem, jó formában volt és a versenyen mégsem tudtam kihozni magamból a maximumot. Aztán elég sok olyan versenyt megéltem, amelyen sérülten kellett odaállnom, ám ettől függetlenül ezerszer jobban tudtam koncentrálni, fókuszált lenni. Az elmúlt tíz évben megtanultam sérüléssel versenyezni, így ez sem lesz új dolog számomra. Az elmúlt egy évem a kőkemény munkáról, a fegyelmezettségről, a maximalizmusomról szólt, és úgy érzem, vissza tudtam kapaszkodni oda, ahova vágytam, sőt, úgy hiszem, ennél van feljebb is. A világbajnokságon pedig meglátjuk majd, hogy jól állnak-e a csillagaim.

Lipiczky Ágnes írása

Forrás: Budapesti Honvéd Sportegyesület

Tartalomhoz tartozó címkék: FRISS HÍREK